A bejgli készítés nálunk amolyan koprodukció eredménye. Nagyi gyúrja be a tésztát, Anyu csinálja a tölteléket. Én pedig próbálok bízni benne, hogy nem jön ki rajtam ezerféle kiütés a diótól. Sajnos átok ül rajtam, és annak ellenére, hogy imádom, allergiás vagyok rá.

Ettől függetlenül nem mondtam le róla, és ebben talán mazochista hajlamaim is döntő tényezőt játszanak. Viszont idén nagyon meglepett, hogy Anyám feldobta a gesztenyés bejgli gondolatát. Egy barátnőjétől merítette hozzá az ihletet, és talált is hozzá egy jó receptet a neten. Kíváncsian vártam tehát az eredményt. 

Mi a linket található receptnek a háromszorosát vettük, mivel tekercset készítettünk. Igazából az egyetlen macerásabb része a folyamatnak a háztartási keksz összetördelése. De ezt is megúszhattuk volna, ha már alapból is daráltkekszet veszünk, illetve tejszín helyett maradtunk a tejnél. 

A rum, illetve a fahéj a végeredmény tekintetében azért is fontos, mert sokkal karakteresebbé varázsolja a gesztenyét, ami amúgy önmagában eléggé snassz.

A tészta kinyújtása után megtöltjük szépen a bejgliket, felcsavarjuk őket, majd pedig tojással megkenve a tetejüket, berakjuk sülni őket. Alapvetően ezt a receptet még egy tíz éves gyerek is nehezen tudja elrontani. Nem véletlenül ilyen népszerű a mai napig. 

Valószínűleg utaltam rá, de a gesztenyének van egy alap gesztenye íze. Na ugye, ezt most jól megmondtam... Ebből csak azt akarom kihozni, hogy ízre dettó ugyanaz a végeredmény, mint a gesztenyepürénél. Könnyed, lágy. Nem hasonlítható a diós és mákos társaihoz, mert azok jóval laktatóbbak és zamatosabbak. Valahogyan így néz ki nálam az értékelése:

Mákos < Gesztenyés < Diós 

A mákosnál egy fokkal kellemesebb, mivel a mák tipikusan szerintem egy megosztó, és hangulatfüggően jóleső süteménykiegészítő. Ezzel szemben a gesztenyével nem hiszem, hogy nagyot kockáztatna az ember. Viszont számomra marad a diós a favorit. Ettől függetlenül most megyek, és felfalok egy tál gesztenyés bejglit.