Most, hogy végre lediplomáztam, és diplomás munkanélküli lettem, úgy érzem elérkezett az idő, hogy visszatérjek a blogoláshoz. Már csak azért is, mert a sütögetés megnyugtat, még ha nem is feltétlenül rendelkezem mestercukrász végzettséggel. Bár az álláshirdetéseket böngészve azzal talán jobban jártam volna.

Úgy döntöttem felcsapok egy receptkönyvet, aztán annak a sütinek a címét, amit elsőre megpillantok, azt megcsinálom. És a gép úgymond a rózsafánkként elkeresztelt becsapós nevű desszertet dobta számomra. A romantikus lelkemet megnyerő, amúgy csalóka elnevezés azért is furcsa, mert igazából a tészta nem kifejezetten fánk jellegű. Pontosabban nem kelt tészta, legalábbis az nem az, amit én találtam. Persze örömmel fogadom a korrigálásokat (amennyiben azok nem a direkt bunkózásról szólnak).

Különös mérföldkőhöz érkeztem, ugyanis mindig is ki akartam próbálni valamilyen süteményport. Tudjátok, létezik muffinpor, előre bekevert torta port, palacsinta por. És persze gofri por is létezik. Igazából az foglalkoztatott szívem legmélyebb bugyraiban, hogy milyen a teljesen homemade, házi verzióhoz képest. Őszintén szólva, ezeknek a poroknak soha nem tudtam megfejteni az értelmét. És hogy ez milyen? 

Nos, meglepően jó.

(De az enyém sokkal jobb! MUHAHA *sértődött, durcás fej*.)

Ha összehoz minket valakivel a sors, akivel együtt tölthetjük a szerda esténket, akkor fokozottan ajánlom ezt a desszertet a közös romantikázáshoz. A mandulakrémes kehely ugyanis tökéletes kísérője a Netflix and chill nevezetű időtöltésnek. If you know what I mean. A zöld szín ne riasszon el senkit, a mandulaaroma teszi. Kellemesen édes krém, nem túl gejl, mivel már korábban megkaptam a fejemhez azt a kritikát, hogy a Nagyim  vaníliás pudingja milyen hihetetlenül édesnek tűnt a leírás alapján. Nos, ezúttal direkt odafigyeltem az arányokra, és kicsit csökkentettem a hozzáadott cukor mennyiségén.

Íme a hozzávalók 1 nagyon nagy, vagy két kisebb adaghoz (inkább ez utóbbit ajánlom):

• 2 ek liszt, 
• 2 csomag vaníliás cukor,
• 2 ek mandulaaroma,
• 300 ml tej,
• 100 gramm vaj,
• nápolyi ízlés szerint,
• opcionális: manduladarabok, csoki, tejszínhab (erősen ajánlott).

Végre rászántam magamat, hogy kipróbáljam azt a palacsinta receptet, amit egy durumlisztes zacskó hátoldalán vettem észre. Természetesen azonnal felkeltette az figyelmemet, mert imádom a palacsintákat. Kicsit kezdek is zavarba jönni, hogy rövidéletű blogomon arányaiban milyen sok palacsinta recept lelhető fel. Nem rejtem véka alá a preferenciáimat.

Persze a kérdés jogos: tényleg megcsinálhatók az ilyen ajánlók otthon is, vagy csak dísznek kellenek, hogy ne üresen tátongjon a csomag hátulja? A durumliszt amúgy is a kedvenc liszttípusom, így nem kockáztattam sokat a kísérletezéssel. És talán pont emiatt jött be ennyire.

Úgy éreztem, hogy eljött az idő, hogy leteszteljem azt a narancsos palacsinta receptet, amit a neten szörfözve találtam. Nem szó szerint szörfözve, de ez most mellékes. 

A lényeg, hogy megcsináltam, amit meg kellett tennem, fogtam a lisztet, a cukrot, margarint, a szódabikarbónát, az ételfestéket és persze narancslevet. Ezeket összekeverve megkaptam a tésztámat, amit aztán kisüthettem palacsintasütőben, amit magyarul serpenyőnek hívnak. A serpenyő alját beolajoztam, hogy ne égjen oda az alja az egésznek, és ne legyen fekete, mivel a célom szerint sárgává kellett változnia az ételfestéktől. 

Íme az elkészítés menete. Döbbenetes meglepetéseket hordoz magában:

Ki tudja mióta porosodik a polcomon a Beke Csilla által összeállított Különleges muffinok című könyvem, pedig már vagy ezerszer ki akartam próbálni a benne szereplő recepteket. Valahogyan mindig is lenyűgöztek a kreatív képek a különböző ízű és dekorációjú muffinokról. Nem tudom, hogy időm és pénztárcám hogyan engedi, de lehetőségeim szerint igyekszem majd idővel az összeset kipróbálni. 

Most viszont az egyik kedvenc kombómmal, a csokis-mogyorós verzióval leptem meg magamat. Eleve mindent szeretek, ami bármiféle közösséget mutat a mogyoróvajjal. Ha az emberlánya vigyáz arra, mennyit fogyaszt belőle, akkor nem fog elhízni tőle, és ennyi öröm mindenkinek az életébe belefér, azt gondolom. Unalmas mindig a kalóriákat számlálni, a kulcs a mértéktartás. Úgyhogy örömmel vágtam neki az elkészítésének.

Sikerült elkészítenem életem első fonott kalácsát, amiért most eléggé büszkének érzem magam. A kalács rengeteg dolgot szimbolizál, ezért is döntöttem úgy, hogy muszáj próbát tennem vele, és szerintem ezt a bizonyos próbát sikerült is kiállnom.

Azonban mielőtt kitérnék ennek a csodának a megalkotására, azért felsorolnám a hozzávalókat is. Mégsem dobálhatunk egy tálba random alapanyagokat. Vagyis megtehetjük, csak akkor előfordulhat, hogy amit megalkotunk, az nem egy ehető valami lesz, hanem egy rakás... öhm, elnézést, nem fogok a blogon csúnyát mondani. Szóval, akkor a hozzávalók a következők:

Figyelem, a bejegyzés termékmegjelenítést tartalmaz. de nem reklám céljából, csak a kíváncsiságom vezérelt. A továbbiakban nem általános tényeket közlök, hanem a személyes véleményemet fogom kifejezésre juttatni.

Mivel napi szinten cardio edzésekkel vezetem le a stresszt, muszáj rengeteg fehérjét fogyasztanom. Viszont az édességről is nehéz lemondanom, így a proteinszelet köztes megoldást jelent. Elég sokat próbáltam ki, és a kedvenceimet mutatnám most be.

Alapvetően több szempontot tartok fontosnak a fehérjeszeleteket illetően:

• Íz -> legyen finom
• Fehérjetartalom -> minél több, annál jobb
• Kalóriatartalom -> a 400 kcal -t még véletlenül se haladja meg

Tényleg elég sokat megkóstoltam már korábban,  ha legalább húszat nem, akkor egyet sem. Hogy mi az alapvető tapasztalatom úgy összességébe véve a fehérjeszeleteket illetően? Nagyon lutri, hogy melyik finom, és melyik szinte ehetetlen. Kicsit próba szerencse alapon működik a dolog, na meg persze részben nyilván ízlés kérdése is egy ilyen édesség megítélése. Mondjuk nem találkoztam olyan  mérhetetlenül sok rettenetes darabbal szerencsére, de azért akadt egynéhány, amelyet jobbnak tartok a későbbiekben elkerülni. Már csak azért is, mert egy proteinszelet árban átlagosan kb. 200-800 forintig is terjedhet, de persze akadnak még ennél is drágább darabok. Ezért is osztanám meg veletek, hogy szerintem melyekben nem fogtok csalódni.

Mert igen, bőven akadtam rá olyanok proteinszeletekre is, amelyek már az első kóstolókor lenyűgöztek, és amiket őszintén tudok ajánlani, mert szerintem nem okozhatnak csalódást. És most ezekből mutatnék be párat nektek. Akkor ugorjunk is fejest a kalandba. Íme az 5 kedvenc proteinszeletem. 

Most, hogy végre feltámadtam hamvaimból, és visszatértem a Pokolból, - azaz véget ért nagyjából a vizsgaidőszakom (már csak 1 vizsgám van hátra) - újult erővel csaphatok bele a lecsóba, már ami a blogomat illeti. Bár a lecsót hanyagolnám, ha nem gond, mert egyrészt mindig 5 napig ég tőle a gyomrom, másrészt pedig nem kínzom magamat holmi normális étellel. Én Mignone Manó vagyok, aki desszerten, és édességen él. Vállalom a diabétesszel és odvas fogakkal járó kockázatot. (Igen, tulajdinképpen ez egy szóviccnek indult, csak aztán kicsit félresiklott). Egyébként szintén elgondolkodtató, hogy vajon helyesen írtam-e az első mondatot, már ami a nagykötőjeleket illeti, de - mivel egy flegma szemét vagyok - térjünk át a gofrira. 

Találtam otthon áfonyás gyümölcslevet és 3 másodpercnyi mérlegelés után eldöntöttem, hogy adok legveszedelmesebb pudingokról szóló fantáziáimnak egy esélyt a megvalósulásra. Íme tehát a világ legegyszerűbben elkészíthető áfonyás puding receptje.

A hozzávalók a következők:

- 400 ml + 100 ml áfonyalé

- 3 evőkanál liszt

- 4 evőkanál kristálycukor

- 1 csomag vaníliáscukor 

Opcionális: valamilyen gyümölcs, vagy keksz a tetejére, vagy elkeverve benne, én mazsolával szórtam meg. Igen, én szeretem a mazsolát, lehet engem utálni érte.